Talán a megszokás hogy minden este bepiálva fekszem le,
Szobámat a cigaretta füstje lengi be
Füstbe kedvet lopva csalfa délibábok nevetnek,
Tudom hogy nem igy van, de azt suttogják, szeretlek.
Szememet ki sem nyitom már,
Úgyis csak illúzió mi vár.
Szememet ki sem nyitom már,
Köd vagyok mi jobb időkre fel száll.
Tudod én mindened vagyok de ezért igazából senkid se,
Magányunkon osztozni mi a világot lengi be.
Kortyolok örömből, bánatból, nevetésből, csalódásokból.
Csókod már nem éget úgy mint azon az éjszakán,
Talán csak álmodtam már, nem emlékszem tisztán,
Biztató mosolyok mögött hamis szavak vannak, csak
Dacolok velük azért, hogy láthassalak.
Drága, elképelt világom, én úgy szeretlek!
Veled maradnék örökre, de sajnos nem lehet.
Ezért
Szememet ki sem nyitom már,
Úgyis csak illúzió mi vár.
Szememet ki sem nyitom már,
Köd vagyok mi jobb időkre fel száll.
Nincs már több gondolat, mert elveszett a múzsa,
Megadta az irányt de nem kelnék már útra,
Lehorzsolta már a batyu a vállamat,
Megbújok viharok elől, csupasz fák alatt,
A magány bújik mellém esténként ha fázom,
Összetört szívem esernyő ha ázom.
Ételem néhány megvető pillantás,
Életem, s bánatom nem is tudja más,
Csak a hangszer, mi legalább itt maradt,
Megtanulok rajta játszani, egy élet alatt
Eljátszom a világ fájdalmát, lelkemben égő sebek dalát.
Drága, elképelt világom, én úgy szeretlek!
Veled maradnék örökre, de sajnos nem lehet.
Ezért
Szememet ki sem nyitom már,
Úgyis csak illúzió mi vár.
Szememet ki sem nyitom már,
Köd vagyok mi jobb időkre fel száll. 4X